- Nem értem, hogy tud együttlenni ezzel a britbarbieval! - elmosolyodtam Clara szavain. No igen, ő se volt a leglazább ember, de egyedül a csodálatra méltó engedelmessége miatt tűrte meg magán a csipke és kosztümtengert.
- Tudom... nem normális...Vagyis... Ó drágám, ne beszélj badarságokat! Ők a világ legideálisabb és legfessebb fiatal párja! - kezdtem sznob módon affektálni, mire mindketten nevetni kezdtünk. Leparkoltam Claraék háza előtt, de bekapcsoltam az autó vészjelzőét?
- Mit tervezel? - kérdezte vészjóslón barátnőm. Pár percig néma maradtam, és semmi mást nem lehetett hallani csak az index kattogását.
- Nem akarok hazamenni... - nyögtem ki végül.
- Nem akarod lecsekkolni a bébiszittered hátsóját? - emelgette meg szemöldökét. Aprót csaptam vállára:
- Clara!
Végül sikeresen meghívattam magam barátnőmhöz. Mivel a szüleinek nem épp voltam a kedvence, ezért a szokásos „művészbejárón” azaz az ablakán másztam be, Joe a kertész segítségével. Isten áldja azt az embert! Szökésekben és betörésekben ő volt a támaszunk. Igazából az idő nagy részében ostobaságokról csacsogtunk és nevetgéltünk.
- Láttad, hogy nézett rád reggel Jasmine amikor megkérdezted, hogy beteg-e, mert úgy néz ki, mint aki most hányt? - elnevettem és hátravetettem magam C selyemágytakaróval lefedett ágyát.
- Hogyne! Biztos nem lesz boldog amikor egyszer megtépem... - a verekedés nem épp az én műfajom, de Jasmine volt az az ember aki teljesen ki tudott hozni a sodromból. Nem csak Chaddel de még vagy ezer dologgal keserítette meg az életünket. Persze a szülők előtt ő volt az édes, kedves minta kislány. És ebbe hamar belefárad az ember.
- Hmm... - dőlt le mellém – Szerinted Chad berágna rád, ha valami rosszat tennél azzal a lánnyal?
- Fogalmam sincs. De nem leszek vele csak azért kedves, mert Chad barátnője.
- Igen, ahhoz túl sokat ártott... - pár percig csendben feküdtünk, mikor Martha – Claraék egyik házvezetőnőjének hangja sivított be a szobába:
- Kisasszony! Vacsoraaa!
- MI? - ültünk fel egyszerre.
- Szóval 9 óra van... Valaki szobafogságot fog kapniii – énekelte barátnőm. Tisztában voltunk vele, hogy ez nálam semmit sem jelent. Megforgattam szememet egy mosoly mellett:
- Nem érdekel... - nevettem majd leadtam a jelet kertész-cimbimnek aki segített lemásznia hercegnő tornyából, hogy hazafurikázhassak a hintómon.
10 óra volt mire hazaértem, mivel feltétlenül be kellett ugranom egy Nando's-ba vacsizni. És persze nem épp a kedves-leszek-a-sráchoz-aki-a-nyakamon-van életérzés uralkodott el rajtam. Ha most is felidegesít... Nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek újra kontrollálni magam. Kikaptam a táskám az anyósülésről és úgy léptem be a házba, mintha egy percet sem késtem volna.
- Mi van azzal, hogy „legyél itt 3-ra”? Melyik szót nem érted benne? - lépett ki Liam a nappaliból.
- Miért, te melyik szót nem értetted abban, hogy „nem érdekel”? - vágtam vissza miközben rá se emelve a tekintetem ellibentem előtte. Igyekeztem visszafogni magam és amint távolabb értem tőle máris elszállt a rosszkedvem. De utolért és mefogva a karom megakadályozta, hogy tovább menjek:
- Oké, hagy tegyem világossá a dolgokat a fejecskédben. A szüleid arra kértek figyeljek oda rád, szóval én vagyok a felelős bármi is történik. Szóval ha azt mondom legyél itt 3-ra, akkor legyél itt 3-ra.
- És mi van ha én ezt nem akarom? - néztem rá szúrósan, de az ő szemei is villámokat szórtak.
- Ez egyszerű... - lépdelt közelebb. Hátráltam, egészen addig amíg nem éreztem hátamhoz simulni a falat. Nem menekülhettem. Nagyon közel volt hozzám... annyira, hogy leheletét éreztem végigsuhanni bőrömön. Ajkaimra nézett, majd szemeimbe. Erős karját derekamra csúsztatta, és ajkai az enyémeket súrolták. Akármekkora idióta, hihetetlenül vonzó... Nem voltam benne biztos, hogy nem kezd-e remegni a térdem. Igyekeztem minden izgatottságomat elrejteni. Nem, nem nem veheti észre! Hirtelen megváltoztatta irányát, nem közeledett jobban a számhoz. Új célpontot talált: a nyakamat. Éreztem ahogy a forró levegő végigsuhan nyakamon és Liam ajkai finoman a bal fülemhez súrolódnak. Becsuktam a szemem. Most, hogy nem látja az arckifejezésem élvezhetem egy picit a pillanatot:
- Nem használhatod az autód... - suttogta finoman. Kipattantak a szemeim... el kellett raknom a kulcsokat ami még mindig a kezemben volt... De persze ő is tudta mit fogok csinnáli és mielőtt bármit tehettem volna elvette.
- Seggfej vagy – sziszegtem fogaim között.
- Hé, hé! Viggyázz a szádra! Viselkedj és akkor talán fuvarozlak, hercegnő – vigyorodott el és megajándékozott egy kacsintással.
- Ezért még megfizetsz, Payne... - üvöltöttem miközben feltrappoltam a szobámba.
- Nagyon félek – felelte szarkasztikusan majd hangosan röhögni kezdett.
- Megőrít! - morogtam és becsaptam magam mögött az ajtót. Miután hosszú ideig az ágyon fekve igyekeztem lenyugtatni magam, úgy döntöttem felhívom az egyetlen embert aki tűzőn vízen át mellettem áll: Clara. - C, én csak nem értem miért pont őt kellett választaniuk! Annyi ember van a világon! Miért pont ő?
- Azért Anne, mert aki ennél kicsit komolyabb és nyugodtam... nos drágám, az nem tud bírni veled – nevetett – És egyébként nagyon hasonlóak vagytok... - megforattam a szemem, még akkor is ha nem látja.
Másnap reggel ismét az idegesítő kopácsolásra ébredtem.
- Minden reggel ez lesz a műsor? - lépett be az ajtón.
Megvető pillantást vetettem rá, felkeltem és elintéztem a reggeli rutin dolgokat. Fogmosás, zuhany stb. amint befejeztem lementem a földszintre megkeresni Liamet.
- Add vissza a kulcsaimat! - parancsoltam rá mikor megláttam a konyhában a pultnak támaszkodva.
- Aha... Miért tenném azt amit akarsz, ha te se teszed meg amit kérek?
- Csak add ide őket, oké? - túrtam idegesen a hajamba.
- Nem – mosolygott. Esküszöm élvezi, hogy kiborít!
- Jó... akkor nem megyek sehova – emeltem meg szemöldököm és elindultam a lépcső felé.
- Á-á! Majd én elviszlek!
- Nem, kösz – folytattam az utam a szobám felé.
- Annyira makacs vagy! - kiáltott. Ezt hallva egy diadalittas mosollyal szembefordultam vele:
- Javítanám... Egy makacs lány aki nem megy sehova a kocsija nélkül – kacsintottam.
- Komolyan? - nevetett – Így gondolod? - méregetett. Igyekeztem kitalálni mit tervez. Mert tervezett valamit... Hirtelen közelebb jött és a következő pillanatban a bal vállán cipelt le a lépcsőn.
- Mégis mi bajod van? - kiáltottam hisztérikusan – Tegyél le! MOST! - hiába ütlegeltem és rugdostam... semmi. Nem láttam az arcát, de biztos voltam benne, hogy nevet rajtam.
- Ha tovább rugdosol, mindketten elesünk – magyarázta miközben hallottam a hangján, hogy visszafojtja a nevetést.
- Nem... Te fogsz csúnyán elesni, amint leraksz!
- Akkor nem teszlek le – felelte miközben az ő kocsijához értünk.
- Tegyél le! Figyelmeztettelek!
- Már mondtam, hogy nem – röhögött tovább.
- Előbb utóbb úgyis elfáradsz – álltam meg egy picit a mozgásban. Ismét sétálni kezdett. Nem láttam mit csinál, csak hallottam ahogy kinyitja a kocsi ajtót, így ismét tiltakozni kezdtem. - Mondtam már, hogy nem megyek veled sehova!
- Mondtam már, hogy iskolába mész és nem kapod vissza az autód!
Fogalmam sincs hogy csinálta, de azonnal a kocsiülésen találtam magam bekapcsolt biztonsági övvel, így nem menekülhettem... de bosszúból megharaptam a vállát.
- Ááá – nyögött és a sérült részhez kapott. Szikrákat szóró tekintettel bámult rám miközben benyomta a gyerekzárat az ajtón, hogy ne tudjam kinyitni. Kikapcsoltam az övemet, amíg beszállt az autóba. Muszáj volt kijutnom! Mikor kinyitottam az ajtót Liam ismét ott állt előtte. Lemondva dőltem vissza az ülésembe.
Csendben vezetett. Egyszer rám pillantott, de én tudomást sem véve róla bámultam ki az ablakon.
- Érted jövök 3-ra – mondta miközben leparkolta az autót a suli bejáratánál.
- Nem akarsz bekísérni az órára is? - grimaszoltam.
- Anne, ne kezd ezt a viselkedést... - nézett szemeimbe. Ó, azok a csokibarna szemek! Én csak sóhajtottam és kinyitottam az ajtót... vagyis csak akartam. Természetesen be volt zárva.
- Majd én kinyitom... Kölyök – nevetett, kiszállt majd kinyitotta nekem az ajtót. Felém nyújtotta a kezét, hogy segítsen, de én oldalra löktem.
- Ne gyere értem – vetettem oda.
- Miért ne? - kérdezte, pedig biztos voltam benne, hogy tudja a választ. - Nem akarod, ogy az emberek velem lássanak? - jött közelebb.
- Nem – léptem hátrébb Az egyetlen ami zavar az a jelenléted – kezemmel már az autót érintettem a hátam mögött. A francba! Megint sarokba szorított!
- Nos, én viszont alig várom, hogy érted jöhessek! Találkozunk 3-kor! - vigyorgott győzedelmesen és visszapattant az autóba. Meg fogom ölni!
- Úristen! Mi volt ez?
- Neked is szia Clara! - mordultam rá barátnőmre az iskola bejáratánál.
- Anne válaszolj! Most!
- Nem tudom miről beszélsz...
- Istenem! Ő volt az, nem? Mi a francért akarsz megszabadulni tőle? Te láttad már a mosolyát, vagy vak vagy?
- Clara, nem ismered annyira, mint én. Hihetetlen állhatatos és undok! Elvette az autóm! - nyafogtam. Miközben a szekrényhez értünk elkezdtem néhány könyvet előpakolni.
- De hát ahogy közeledett hozzád! Látnod kellett volna – csapta össze tenyereit.
– Csak idegesíteni akart! Clar, kérlek hagyjuk ezt a témát...
És nem is beszéltünk Liamről egészen addig amíg az órák után, ott nem állt fekete autója előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése