2. rész

Rózsaszínre lakozott körmeimmel szüntelenül doboltam a székem karfáján. Persze az efféle rendezvényekről a műanyag székek szigorúan ki voltak tiltva, így csak egy fából készült, lakkal lekent széken tudtam kényelembe helyezni magam. Úgy tettem, mint aki szüntelenül szemléli a lovaspólót játszó udvarlóját, holott a sráctól és a sporttól és felállt a szőr a hátamon.
Mások ölni tudnának annyi pénzért, és olyan életért, mint az enyém, én viszont utálom az egészet úgy, ahogy van. Egyáltalán nem okoz élvezetet mindennap kosztümben járni, és csak messziről szemlélni a normális tinédzsereket. Talán hihetetlen, de soha életemben nem volt még rajtam farmernadrág. Egyszer próbáltam megvenni egyet, de a szüleim azonnal kitépték a kezemből, mondván, nem méltó a családunkhoz.
Talán ez a baj a családommal. Szerethetőek, de elég vaskalaposak. Már kiskorom óta a helyes pénzkezelési módszereket sulykolják a fejembe és cseppet sem gondoltak arra, hogy talán egy kis ízelítő a normális életből, boldogabbá tehetne minden pénzen megvehető dolognál.
- Nem jössz? – Colin biccentett felém, miközben lovat váltott. Sajnáltam szegény állatokat, hogy ilyen hülyeségre kényszerítik őket.
Imádok lovagolni, egészen kicsi korom óta. Anne-el, a legjobb barátnőmmel gyakran el is járunk, mégis úgy érzem, néha az emberek túl sok dologra kényszerítik rá őket. Olyanokra, melyeket ők igazán nem szeretnének.
- Nem, köszönöm – csóváltam a fejem. Semmi kedvem nem volt a hook-okhoz és a push-okhoz. Sokkal inkább mentem volna szórakozni.
Anne értett meg ebben egyedül. Ő igazi lázadó, aki nyíltan vállalja, hogy elege van ebből az arisztokrata, elkényeztetett életmódból és szeretne kitörni. Nagyon becsültem érte, mert én eddig csak szüleim háta mögött mertem ezt megjegyezni, nekik ellenszegülni pedig soha. Abban bíztam, ő majd a segítségemre lesz ma, de a szülei elutazni készülnek, így nem vesznek részt az eseményen. Így hát ücsöröghetek tovább egyedül, egy ostoba műmosollyal az arcomon. Igazán remek…

- Miért búslakodsz? – huppant le mellém a már említett Colin. Ő volt a bájgúnár osztálytársaim egyik legrosszabbika. Barna hajának tökéletesítésével több időt töltött, mint bármelyik korábbi barátnőjével. Most úgy tűnik engem szemelt ki magának, én azonban egyáltalán nem vagyok vevő a dologra. Sajnos azonban a szüleim annál inkább. Ilyenkor áldom a sorsot, hogy már nem divat a szülőknek eldönteni, kihez kell feleségül mennie a lányuknak. Mert én egészen biztos, hogy inkább kiszúrom tűvel a szemeimet, mintsem Colinnal éljem le hátralévő életemet.
- Nem búslakodom – jelentettem ki határozottan, anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna rá. – Csak szeretnék hazamenni. A barátnőmmel meg kell beszélnem pár dolgot.
- Anne-el? – grimaszba torzult arca, mire szívesen leborítottam volna egy pohár vízzel. Hogy jön ahhoz, hogy pofákat vágjon a legjobb barátnőmre?
- Igen, vele – mordultam fel. Hol a lovaspóló játék lehetősége, mikor kéne?
- Az a csaj nem teljesen normális. Miért nem hanyagolod és lógsz inkább velünk? – köpni-nyelni nem tudtam hirtelenjében. Komolyan azt mondta, amit?
- Mert sokkal okosabb vagyok annál, mintsem, hogy a te szintedre süllyedjek – vetettem oda. Felálltam a székből, megigazítottam a kosztümöm szoknyáját és szüleim keresésére indultam. Azt hiszem éppen itt az ideje hazamenni.

Bár szüleim hevesen tiltakoztak, végül mégis sikerült kikönyörögnöm, hogy idő előtt hazamenjünk a kis kerti partiról. Meglehet ehhez be kellett vetnem egy kis füllentést.
Végül gyorsan letusoltam, majd bebújtam a takaróm alá. Próbáltam elérni Anne-t, de abból kiindulva, hogy ma szembesítették új bébiszitterével, gyanítom nincs rózsás kedvében és inkább a bosszút forralja. Nagyon ellenére volt, hogy tizennyolc éves kora ellenére is felvigyázót rendelnek ki mellé a szülei, és ezt meg is tudom érteni. Pontosan tudom, milyen érzés korlátozott keretek között élni.
Bebújtam halványsárga selyemtakaróm alá, behunytam a szemem és egyre csak azon gondolkodtam, mennyi mindent szeretnék még látni, és megtapasztalni az életemben. Olyan életet szeretnék, mint a romantikus könyvek főhősnőié. Kalandosat, kissé viharosat, mégis boldogot és felejthetetlent! Erre azonban esélyeim igen csekélyek. Ez a fajta életút nem jellemző a köreinkben felnövő emberekre. Talán éppen ezért is érzem magam oly’ kívülállónak.
Felsóhajtottam, majd egy apró hajgumival felkötöttem a hajam. Ideje aludnom, ha holnap szeretnék időben bejutni az iskolába. És bár csábító a lógás ötlete, nem merném megkísérelni.

Kettőt kopogtak az ajtón, majd meghallottam az ütemes koppanásokat a léptek nyomán.
- Clara drágám, ébresztő! – angyali, lágy hangon próbált anyám az ébredésre sarkallni, én mégis inkább álmodtam volna még. – El fogsz késni – kihúzta a függönyt, majd ismét felém tipegett kedvenc magas sarkújában.
- Nem akarok menni – ráztam meg a fejem. Eszem ágában sincs kimászni a meleg, kényelmet és biztonságot nyújtó ágyamból. Még meg sem ízlelhettem eddig a lustálkodás igazi lényegét.
- Azt hittem, hiányzik Anne – emlékeztetett legjobb barátnőm hiányára. Tényleg jó lett volna már Anne-el csacsogni egy kicsit, mégis úgy éreztem, sokkal inkább foglalkoztatja ezen a reggelen bébiszittere kikészítése, mintsem, hogy beüljön az autóba és elhajtson az iskoláig.
- Hiányzik – jelentettem ki az apró, ám nekem annál fontosabb tényt. Lesöpörtem magamról a takarót, majd a fürdőszobám felé indultam. A falat beterítő tükörből jól láthattam, hogy édesanyám sűrű fejcsóválás közepette hajtogatja össze takarómat és helyezi vissza ágyamra. Behajtottam magam mögött az ajtót, majd megváltam drága pizsamámtól és a zuhanykabinba léptem. Nincs is jobb kezdése egy napnak, mint egy kiadós zuhany.
Csak pár percem volt, amit a tisztálkodásra áldozhattam, de rendesen kiélveztem, lépésről-lépésre. Végül felkötöttem a hajam és belebújtam a már-már ízléstelennek mondható egyenruhámba és kissé megkopott orrú lakkcipőmbe. Miután telefonom is kezembe került, végre elindulhattam lefele a lépcsőn.
A szüleim hangja a konyhából szűrődött be, ahogy éppen az alkalmazottainkkal vitatják meg a napi teendőket. Már-már olyan érzést keltett bennem, mint az orvosi vizitek. Ellenőrzik, mit és hogyan csináltak és kiosztják az újabb feladatokat, ők pedig el is végzik. Nehéz lehet nekik, ebben biztos vagyok, mégis úgy vélem, ez az ő döntésük volt, hiszen tudták mit vállalnak azzal, hogy rájuk bízzák a nevelésemet és kicsinek nem mondható lakásunk fenntartását.
- Clara kisasszony – mosolygott rám nevelőnőm, Daisy.
- Jó reggelt! – motyogtam halkan, majd leültem pirítósom elé. Leginkább reflexből ettem, kizárva a külvilágot. Ilyenkor szerzek még pár percet arra, hogy agyam kikapcsolva tartsam, mielőtt beindulni a szokásos napi menet.

Az iskola előtt találkoztam Anne-el, aki ma egyik legszakadtabb farmerét választotta ki, hogy borsot törjön mind a tanárok, mind új bébiszittere orra alá. És bár tudom, hogy a házirend tényleg tiltja más ruhák viselését az iskola területén belül, még is Anne-nek adtam igazat. Talán, ha annyi bátorságom lenne, mint neki, ezt a nézetemet szüleimmel is megosztanám. Meg merem kockáztatni ugyanis, hogy befolyásukkal akár még a házirendet is el tudnák töröltetni.
Miközben segítettem legjobb barátnőmnek átöltözni a mosdóban, elmesélte, ki is az új felvigyázója. Mit ne mondjak, kellően meglepődtem Liam Payne neve hallatán. Sokkal inkább gondoltam egy idősödő nénikére, aki felnevelt már négy gyereket és hét unokát, mintsem egy korunkbeli énekes palántára. A legérdekesebb azonban mégis az, ahogyan Anne beszél róla. Hiába sugallnak szavai maró gúnyt és bosszúvágyat, mégis másképp cseng, mint általában.
Azóta pedig, hogy láttam őket együtt, mikor Liam hozta el az iskolába, egyre biztosabb vagyok abban, hogy ez nem egyszerű torzsalkodás közöttük.
- Szóval, mi a mai program? – mivel a szüleim igazán elzárkóztak attól, hogy a saját autómmal furikázzak és Anne-ét elvette az őzikeszemű énekes, így elég korlátozott lehetőségeink akadtak a délután eltöltésére. Ezen pedig az sem segített, hogy az említett fiatalember az iskola bejárata előtt várta barátnőmet.
- Valahogy meg kell szabadulnom tőle – orra alatt morogta, hogy csak én halljam meg.
- Pedig olyan szexi… - hümmögtem párat, mire egy figyelmeztető pillantást kaptam drága barátnőmtől. Láttam, ahogy menekülő út után kutat, hogy elkerülhesse Liamet, de ez a fiúnak is eszében volt, így közvetlen a lépcső aljához parkolt.
- Kellemes délutánt! – a bébiszitter-énekespalánta hangja, akárcsak kinézete, képes volt erotikus gondolatokat varázsolni minden lány fejébe. Még az olyanokéba is mint én, aki valójában mindezek ellenére se lenne képes komolyabban érdeklődni Liam iránt.
- Mit keresel itt? – dörrent rá Anne. Összefontam melleim előtt két karomat és félszeg mosollyal az arcomon az autónak dőltem. Újabb szóváltás sorozat következik kettejük között.
- Megmondtam, hogy jövök – Mr. Payne mosolya hatalmas lett. Egyszerre villantotta meg egész fogsorát.
- Nem megyek veled! – olyan határozottnak és rendíthetetlennek tűnt, hogy még én is elhittem. Holott jól tudtam, ismét a fiú oldalára dől majd a mérleg.
- Komolyan, Anne? – sóhajtott a fiú mosolyogva. – Megint itt tartunk?
- Megmondtam. Hagyj engem békén! – utolsó mondatának szavait nyomatékosítva ejtette ki ajkain. Liam elkapta a karját, majd kitárta az autó ajtaját és legjobb barátnőmet felé tessékelte. Szikrákat szórt közöttük a levegő, melyet én csodálattal figyeltem. Míg haza nem térnek Anne szülei, azon leszek, hogy segítsem őket. Remélhetőleg, ők is hamar észreveszik majd a jeleket.
- Nem szeretem, ha rákényszerítesz a drasztikus módszerekre - Liam felsóhajtott, majd Anne lábai felé indultak meg karjai. Be akarta emelni az autóba, ahogy már korábban is tette a mai nap, de az autója mellé begördülő luxuskocsi mindkettejük – sőt, még az én – figyelmemet is más irányba terelte.
- Mennem kell – torzult arcom furcsa grimaszba. Felállt a szőr a hátamon az egésztől. A suli diákjainak nagy része saját autót vezethet, én mégis abba a családba tartozom, ahol bár van jogosítványom, soha nem fogom használni. Már arra is gondoltam, hogy ez az egész sofőr dolog az én ellenőrzésemre szolgál.
- Veled megyek – amint lehetősége nyílt, barátnőm azonnal kiszakadt bébiszittere karjai közül és mellém lépett. – Claránál leszek, míg énekelgetsz – intett a fiú felé, majd menetirányba fordult.
- Clara – Liam lágyan szólított meg. Felé kaptam a pillantásom, és jól láttam, tekintete kissé aggódó. – A szüleid otthon vannak?
- Az esetek 90%-ban otthon dolgoznak – ujjaimmal macskakörmöket rajzoltam a levegőbe utolsó szavamnál. A szüleim munkája nem éppen egyeztethető össze azzal, amit az átlagos polgári családok neveznek munkának.
- Rendben – bólintott. A fehér, bőrüléses luxusautó felé lépkedtünk. Táskáinkat a csomagtartóba löktük barátnőmmel, majd becsusszantunk a hátsó ülésre. – Megtenné, hogy ötre hazaviszi Anne-t? – meg kell hagyni, Mr. Payne tényleg figyelmes. Bebiztosította védencét még a sofőrnél is.
Geoff, a s családunk sofőrje biccentett egy határozott igent, majd beindította a motort és lassan kitolatott a parkolóból.
- Nem értem, miért nem kedveled – mosolyogva csóváltam meg fejemet.
- Utálom a hülye szabályait. Hogy lehet ennyi idősen olyan fagyos, mint a szüleim? – barátnőm eléggé ki volt bukva, mégis szemében csillogott egy baljós sugallat, ami bosszúvágyát jelentette.
- Minden nevelés kérdése… - Vagy éppen nem. Engem is hasonlóan neveltek a szüleim, mégis titkon legszívesebben fellázadnék az egész hülye életmódjuk ellen. Ez nem a normális emberek világa.
- Nem baj, majd megtanulja, hogy ki is vagyok én – előrehajolt és megkérte Geoffot, hogy egyből Anne-hez menjünk. Elővettem mobiltelefonomat és már kerestem is szüleim telefonszámát, miközben barátnőmre pillantottam.
- Mi a terved? – somolyogva nyomtam rá a tárcsázás gombra.
- Nos… üres a lakásunk… Azt hiszem itt az ideje, hogy ezt kihasználjuk – rám kacsintott én pedig csak megcsóváltam a fejem. Szó, mi szó. Anne lázadási szokásai a legjobbak, és az, ahogyan még az azt követő büntetést is tűri, igazán arra sarkall, hogy példaképemmé nevezzem ki.