3. rész

Elhaladva a suli mellett Chadre és a barátnőjére Jasminera bámultunk. Chad is egy volt a normális srácok közül... Jasmine meg... Nos egy a legelkényeztetettebb londoni fruskák közül.  Chad nagyon sokat lógott velünk régen, de mostanra... Nos Jas behálózta és puff máris egy jólfésült magasra emelt kisujjú ficsúr lett aki alig keresi a társaságunk.

- Nem értem, hogy tud együttlenni ezzel a britbarbieval! - elmosolyodtam Clara szavain. No igen, ő se volt a leglazább ember, de egyedül a csodálatra méltó engedelmessége miatt tűrte meg magán a csipke és kosztümtengert.

- Tudom... nem normális...Vagyis... Ó drágám, ne beszélj badarságokat! Ők a világ legideálisabb és legfessebb fiatal párja! - kezdtem sznob módon affektálni, mire mindketten nevetni kezdtünk. Leparkoltam Claraék háza előtt, de bekapcsoltam az autó vészjelzőét?

- Mit tervezel? - kérdezte vészjóslón barátnőm. Pár percig néma maradtam, és semmi mást nem lehetett hallani csak az index kattogását.

- Nem akarok hazamenni... - nyögtem ki végül.

- Nem akarod lecsekkolni a bébiszittered hátsóját? - emelgette meg szemöldökét. Aprót csaptam vállára:

- Clara!

Végül sikeresen meghívattam magam barátnőmhöz. Mivel a szüleinek nem épp voltam a kedvence, ezért a szokásos „művészbejárón” azaz az ablakán másztam be, Joe a kertész segítségével. Isten áldja azt az embert! Szökésekben és betörésekben ő volt a támaszunk. Igazából az idő nagy részében ostobaságokról csacsogtunk és nevetgéltünk.

- Láttad, hogy nézett rád reggel Jasmine amikor megkérdezted, hogy beteg-e, mert úgy néz ki, mint aki most hányt? - elnevettem és hátravetettem magam C selyemágytakaróval lefedett ágyát.

- Hogyne! Biztos nem lesz boldog amikor egyszer megtépem... - a verekedés nem épp az én műfajom, de Jasmine volt az az ember aki teljesen ki tudott hozni a sodromból. Nem csak Chaddel de még vagy ezer dologgal keserítette meg az életünket. Persze a szülők előtt ő volt az édes, kedves minta kislány. És ebbe hamar belefárad az ember.

- Hmm... - dőlt le mellém – Szerinted Chad berágna rád, ha valami rosszat tennél azzal a lánnyal?

- Fogalmam sincs. De nem leszek vele csak azért kedves, mert Chad barátnője.

- Igen, ahhoz túl sokat ártott... - pár percig csendben feküdtünk, mikor Martha – Claraék egyik házvezetőnőjének hangja sivított be a szobába:

- Kisasszony! Vacsoraaa!

- MI? - ültünk fel egyszerre.

-  Szóval 9 óra van... Valaki szobafogságot fog kapniii – énekelte barátnőm. Tisztában voltunk vele, hogy ez nálam semmit sem jelent. Megforgattam szememet egy mosoly mellett:

- Nem érdekel... - nevettem majd leadtam a jelet kertész-cimbimnek aki segített lemásznia hercegnő tornyából, hogy hazafurikázhassak a hintómon.

10 óra volt mire hazaértem, mivel feltétlenül be kellett ugranom egy Nando's-ba vacsizni. És persze nem épp a kedves-leszek-a-sráchoz-aki-a-nyakamon-van életérzés uralkodott el rajtam. Ha most is felidegesít... Nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek újra kontrollálni magam. Kikaptam a táskám az anyósülésről és úgy léptem be a házba, mintha egy percet sem késtem volna.

- Mi van azzal, hogy „legyél itt 3-ra”? Melyik szót nem érted benne? - lépett ki Liam a nappaliból.

- Miért, te melyik szót nem értetted abban, hogy „nem érdekel”? - vágtam vissza miközben rá se emelve a tekintetem ellibentem előtte. Igyekeztem visszafogni magam és amint távolabb értem tőle máris elszállt a rosszkedvem. De utolért és mefogva a karom megakadályozta, hogy tovább menjek:

- Oké, hagy tegyem világossá a dolgokat a fejecskédben. A szüleid arra kértek figyeljek oda rád, szóval én vagyok a felelős bármi is történik. Szóval ha azt mondom legyél itt 3-ra, akkor legyél itt 3-ra.

- És mi van ha én ezt nem akarom? - néztem rá szúrósan, de az ő szemei is villámokat szórtak.

- Ez egyszerű... - lépdelt közelebb. Hátráltam, egészen addig amíg nem éreztem hátamhoz simulni a falat. Nem menekülhettem. Nagyon közel volt hozzám... annyira, hogy leheletét éreztem végigsuhanni bőrömön. Ajkaimra nézett, majd szemeimbe. Erős karját derekamra csúsztatta, és ajkai az enyémeket súrolták. Akármekkora idióta, hihetetlenül vonzó... Nem voltam benne biztos, hogy nem kezd-e remegni a térdem. Igyekeztem minden izgatottságomat elrejteni. Nem, nem nem veheti észre! Hirtelen megváltoztatta irányát, nem közeledett jobban a számhoz. Új célpontot talált: a nyakamat. Éreztem ahogy a forró levegő végigsuhan nyakamon és Liam ajkai finoman a bal fülemhez súrolódnak. Becsuktam a szemem. Most, hogy nem látja az arckifejezésem élvezhetem egy picit a pillanatot:

- Nem használhatod az autód... - suttogta finoman. Kipattantak a szemeim... el kellett raknom a kulcsokat ami még mindig a kezemben volt... De persze ő is tudta mit fogok csinnáli és mielőtt bármit tehettem volna elvette.

- Seggfej vagy – sziszegtem fogaim között.

- Hé, hé! Viggyázz a szádra! Viselkedj és akkor talán fuvarozlak, hercegnő – vigyorodott el és megajándékozott egy kacsintással.

- Ezért még megfizetsz, Payne... - üvöltöttem miközben feltrappoltam a szobámba.

- Nagyon félek – felelte szarkasztikusan majd hangosan röhögni kezdett.



- Megőrít! - morogtam és becsaptam magam mögött az ajtót. Miután hosszú ideig az ágyon fekve igyekeztem lenyugtatni magam, úgy döntöttem felhívom az egyetlen embert aki tűzőn vízen át mellettem áll: Clara. - C, én csak nem értem miért pont őt kellett választaniuk! Annyi ember van a világon! Miért pont ő?

- Azért Anne, mert aki ennél kicsit komolyabb és nyugodtam... nos drágám, az nem tud bírni veled – nevetett – És egyébként nagyon hasonlóak vagytok... - megforattam a szemem, még akkor is ha nem látja.



Másnap reggel ismét az idegesítő kopácsolásra ébredtem.

- Minden reggel ez lesz a műsor? - lépett be az ajtón.

Megvető pillantást vetettem rá, felkeltem és elintéztem a reggeli rutin dolgokat. Fogmosás, zuhany stb. amint befejeztem lementem a földszintre megkeresni Liamet.

- Add vissza a kulcsaimat! - parancsoltam rá mikor megláttam a konyhában a pultnak támaszkodva.

- Aha... Miért tenném azt amit akarsz, ha te se teszed meg amit kérek?

- Csak add ide őket, oké? - túrtam idegesen a hajamba.

- Nem – mosolygott. Esküszöm élvezi, hogy kiborít!

- Jó... akkor nem megyek sehova – emeltem meg szemöldököm és elindultam a lépcső felé.

- Á-á! Majd én elviszlek!

- Nem, kösz – folytattam az utam a szobám felé.

- Annyira makacs vagy! - kiáltott. Ezt hallva egy diadalittas mosollyal szembefordultam vele:

- Javítanám... Egy makacs lány aki nem megy sehova a kocsija nélkül – kacsintottam.

- Komolyan? - nevetett – Így gondolod? - méregetett. Igyekeztem kitalálni mit tervez. Mert tervezett valamit... Hirtelen közelebb jött és a következő pillanatban a bal vállán cipelt le a lépcsőn.

- Mégis mi bajod van? - kiáltottam hisztérikusan – Tegyél le! MOST! - hiába ütlegeltem és rugdostam... semmi. Nem láttam az arcát, de biztos voltam benne, hogy nevet rajtam.

- Ha tovább rugdosol, mindketten elesünk – magyarázta miközben hallottam a hangján, hogy visszafojtja a nevetést.

- Nem... Te fogsz csúnyán elesni, amint leraksz!

- Akkor nem teszlek le – felelte miközben az ő kocsijához értünk.

- Tegyél le! Figyelmeztettelek!

- Már mondtam, hogy nem – röhögött tovább.

- Előbb utóbb úgyis elfáradsz – álltam meg egy picit a mozgásban. Ismét sétálni kezdett. Nem láttam mit csinál, csak hallottam ahogy kinyitja a kocsi ajtót, így ismét tiltakozni kezdtem. - Mondtam már, hogy nem megyek veled sehova!

- Mondtam már, hogy iskolába mész és nem kapod vissza az autód!

Fogalmam sincs hogy csinálta, de azonnal a kocsiülésen találtam magam bekapcsolt biztonsági övvel, így nem menekülhettem... de bosszúból megharaptam a vállát.

- Ááá – nyögött és a sérült részhez kapott. Szikrákat szóró tekintettel bámult rám miközben benyomta a gyerekzárat az ajtón, hogy ne tudjam kinyitni. Kikapcsoltam az övemet, amíg beszállt az autóba. Muszáj volt kijutnom! Mikor kinyitottam az ajtót Liam ismét ott állt előtte. Lemondva dőltem vissza az ülésembe.

Csendben vezetett. Egyszer rám pillantott, de én tudomást sem véve róla bámultam ki az ablakon.

- Érted jövök 3-ra – mondta miközben leparkolta az autót a suli bejáratánál.

- Nem akarsz bekísérni az órára is? - grimaszoltam.

- Anne, ne kezd ezt a viselkedést... - nézett szemeimbe. Ó, azok a csokibarna szemek! Én csak sóhajtottam és kinyitottam az ajtót... vagyis csak akartam. Természetesen be volt zárva.

- Majd én kinyitom... Kölyök – nevetett, kiszállt majd kinyitotta nekem az ajtót.  Felém nyújtotta a kezét, hogy segítsen, de én oldalra löktem.

- Ne gyere értem – vetettem oda.

- Miért ne? - kérdezte, pedig biztos voltam benne, hogy tudja a választ. - Nem akarod, ogy az emberek velem lássanak? - jött közelebb.

- Nem – léptem hátrébb Az egyetlen ami zavar az a jelenléted – kezemmel már az autót érintettem a hátam mögött. A francba! Megint sarokba szorított!

- Nos, én viszont alig várom, hogy érted jöhessek! Találkozunk 3-kor! - vigyorgott győzedelmesen és visszapattant az autóba. Meg fogom ölni!



- Úristen! Mi volt ez?

- Neked is szia Clara! - mordultam rá barátnőmre az iskola bejáratánál.

- Anne válaszolj! Most!

- Nem tudom miről beszélsz...

- Istenem! Ő volt az, nem? Mi a francért akarsz megszabadulni tőle? Te láttad már a mosolyát, vagy vak vagy?

- Clara, nem ismered annyira, mint én. Hihetetlen állhatatos és undok! Elvette az autóm! - nyafogtam. Miközben a szekrényhez értünk elkezdtem néhány könyvet előpakolni.

- De hát ahogy közeledett hozzád! Látnod kellett volna – csapta össze tenyereit.

– Csak idegesíteni akart! Clar, kérlek hagyjuk ezt a témát...

És nem is beszéltünk Liamről egészen addig amíg az órák után, ott nem állt fekete autója előtt.

2. rész

Rózsaszínre lakozott körmeimmel szüntelenül doboltam a székem karfáján. Persze az efféle rendezvényekről a műanyag székek szigorúan ki voltak tiltva, így csak egy fából készült, lakkal lekent széken tudtam kényelembe helyezni magam. Úgy tettem, mint aki szüntelenül szemléli a lovaspólót játszó udvarlóját, holott a sráctól és a sporttól és felállt a szőr a hátamon.
Mások ölni tudnának annyi pénzért, és olyan életért, mint az enyém, én viszont utálom az egészet úgy, ahogy van. Egyáltalán nem okoz élvezetet mindennap kosztümben járni, és csak messziről szemlélni a normális tinédzsereket. Talán hihetetlen, de soha életemben nem volt még rajtam farmernadrág. Egyszer próbáltam megvenni egyet, de a szüleim azonnal kitépték a kezemből, mondván, nem méltó a családunkhoz.
Talán ez a baj a családommal. Szerethetőek, de elég vaskalaposak. Már kiskorom óta a helyes pénzkezelési módszereket sulykolják a fejembe és cseppet sem gondoltak arra, hogy talán egy kis ízelítő a normális életből, boldogabbá tehetne minden pénzen megvehető dolognál.
- Nem jössz? – Colin biccentett felém, miközben lovat váltott. Sajnáltam szegény állatokat, hogy ilyen hülyeségre kényszerítik őket.
Imádok lovagolni, egészen kicsi korom óta. Anne-el, a legjobb barátnőmmel gyakran el is járunk, mégis úgy érzem, néha az emberek túl sok dologra kényszerítik rá őket. Olyanokra, melyeket ők igazán nem szeretnének.
- Nem, köszönöm – csóváltam a fejem. Semmi kedvem nem volt a hook-okhoz és a push-okhoz. Sokkal inkább mentem volna szórakozni.
Anne értett meg ebben egyedül. Ő igazi lázadó, aki nyíltan vállalja, hogy elege van ebből az arisztokrata, elkényeztetett életmódból és szeretne kitörni. Nagyon becsültem érte, mert én eddig csak szüleim háta mögött mertem ezt megjegyezni, nekik ellenszegülni pedig soha. Abban bíztam, ő majd a segítségemre lesz ma, de a szülei elutazni készülnek, így nem vesznek részt az eseményen. Így hát ücsöröghetek tovább egyedül, egy ostoba műmosollyal az arcomon. Igazán remek…

- Miért búslakodsz? – huppant le mellém a már említett Colin. Ő volt a bájgúnár osztálytársaim egyik legrosszabbika. Barna hajának tökéletesítésével több időt töltött, mint bármelyik korábbi barátnőjével. Most úgy tűnik engem szemelt ki magának, én azonban egyáltalán nem vagyok vevő a dologra. Sajnos azonban a szüleim annál inkább. Ilyenkor áldom a sorsot, hogy már nem divat a szülőknek eldönteni, kihez kell feleségül mennie a lányuknak. Mert én egészen biztos, hogy inkább kiszúrom tűvel a szemeimet, mintsem Colinnal éljem le hátralévő életemet.
- Nem búslakodom – jelentettem ki határozottan, anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna rá. – Csak szeretnék hazamenni. A barátnőmmel meg kell beszélnem pár dolgot.
- Anne-el? – grimaszba torzult arca, mire szívesen leborítottam volna egy pohár vízzel. Hogy jön ahhoz, hogy pofákat vágjon a legjobb barátnőmre?
- Igen, vele – mordultam fel. Hol a lovaspóló játék lehetősége, mikor kéne?
- Az a csaj nem teljesen normális. Miért nem hanyagolod és lógsz inkább velünk? – köpni-nyelni nem tudtam hirtelenjében. Komolyan azt mondta, amit?
- Mert sokkal okosabb vagyok annál, mintsem, hogy a te szintedre süllyedjek – vetettem oda. Felálltam a székből, megigazítottam a kosztümöm szoknyáját és szüleim keresésére indultam. Azt hiszem éppen itt az ideje hazamenni.

Bár szüleim hevesen tiltakoztak, végül mégis sikerült kikönyörögnöm, hogy idő előtt hazamenjünk a kis kerti partiról. Meglehet ehhez be kellett vetnem egy kis füllentést.
Végül gyorsan letusoltam, majd bebújtam a takaróm alá. Próbáltam elérni Anne-t, de abból kiindulva, hogy ma szembesítették új bébiszitterével, gyanítom nincs rózsás kedvében és inkább a bosszút forralja. Nagyon ellenére volt, hogy tizennyolc éves kora ellenére is felvigyázót rendelnek ki mellé a szülei, és ezt meg is tudom érteni. Pontosan tudom, milyen érzés korlátozott keretek között élni.
Bebújtam halványsárga selyemtakaróm alá, behunytam a szemem és egyre csak azon gondolkodtam, mennyi mindent szeretnék még látni, és megtapasztalni az életemben. Olyan életet szeretnék, mint a romantikus könyvek főhősnőié. Kalandosat, kissé viharosat, mégis boldogot és felejthetetlent! Erre azonban esélyeim igen csekélyek. Ez a fajta életút nem jellemző a köreinkben felnövő emberekre. Talán éppen ezért is érzem magam oly’ kívülállónak.
Felsóhajtottam, majd egy apró hajgumival felkötöttem a hajam. Ideje aludnom, ha holnap szeretnék időben bejutni az iskolába. És bár csábító a lógás ötlete, nem merném megkísérelni.

Kettőt kopogtak az ajtón, majd meghallottam az ütemes koppanásokat a léptek nyomán.
- Clara drágám, ébresztő! – angyali, lágy hangon próbált anyám az ébredésre sarkallni, én mégis inkább álmodtam volna még. – El fogsz késni – kihúzta a függönyt, majd ismét felém tipegett kedvenc magas sarkújában.
- Nem akarok menni – ráztam meg a fejem. Eszem ágában sincs kimászni a meleg, kényelmet és biztonságot nyújtó ágyamból. Még meg sem ízlelhettem eddig a lustálkodás igazi lényegét.
- Azt hittem, hiányzik Anne – emlékeztetett legjobb barátnőm hiányára. Tényleg jó lett volna már Anne-el csacsogni egy kicsit, mégis úgy éreztem, sokkal inkább foglalkoztatja ezen a reggelen bébiszittere kikészítése, mintsem, hogy beüljön az autóba és elhajtson az iskoláig.
- Hiányzik – jelentettem ki az apró, ám nekem annál fontosabb tényt. Lesöpörtem magamról a takarót, majd a fürdőszobám felé indultam. A falat beterítő tükörből jól láthattam, hogy édesanyám sűrű fejcsóválás közepette hajtogatja össze takarómat és helyezi vissza ágyamra. Behajtottam magam mögött az ajtót, majd megváltam drága pizsamámtól és a zuhanykabinba léptem. Nincs is jobb kezdése egy napnak, mint egy kiadós zuhany.
Csak pár percem volt, amit a tisztálkodásra áldozhattam, de rendesen kiélveztem, lépésről-lépésre. Végül felkötöttem a hajam és belebújtam a már-már ízléstelennek mondható egyenruhámba és kissé megkopott orrú lakkcipőmbe. Miután telefonom is kezembe került, végre elindulhattam lefele a lépcsőn.
A szüleim hangja a konyhából szűrődött be, ahogy éppen az alkalmazottainkkal vitatják meg a napi teendőket. Már-már olyan érzést keltett bennem, mint az orvosi vizitek. Ellenőrzik, mit és hogyan csináltak és kiosztják az újabb feladatokat, ők pedig el is végzik. Nehéz lehet nekik, ebben biztos vagyok, mégis úgy vélem, ez az ő döntésük volt, hiszen tudták mit vállalnak azzal, hogy rájuk bízzák a nevelésemet és kicsinek nem mondható lakásunk fenntartását.
- Clara kisasszony – mosolygott rám nevelőnőm, Daisy.
- Jó reggelt! – motyogtam halkan, majd leültem pirítósom elé. Leginkább reflexből ettem, kizárva a külvilágot. Ilyenkor szerzek még pár percet arra, hogy agyam kikapcsolva tartsam, mielőtt beindulni a szokásos napi menet.

Az iskola előtt találkoztam Anne-el, aki ma egyik legszakadtabb farmerét választotta ki, hogy borsot törjön mind a tanárok, mind új bébiszittere orra alá. És bár tudom, hogy a házirend tényleg tiltja más ruhák viselését az iskola területén belül, még is Anne-nek adtam igazat. Talán, ha annyi bátorságom lenne, mint neki, ezt a nézetemet szüleimmel is megosztanám. Meg merem kockáztatni ugyanis, hogy befolyásukkal akár még a házirendet is el tudnák töröltetni.
Miközben segítettem legjobb barátnőmnek átöltözni a mosdóban, elmesélte, ki is az új felvigyázója. Mit ne mondjak, kellően meglepődtem Liam Payne neve hallatán. Sokkal inkább gondoltam egy idősödő nénikére, aki felnevelt már négy gyereket és hét unokát, mintsem egy korunkbeli énekes palántára. A legérdekesebb azonban mégis az, ahogyan Anne beszél róla. Hiába sugallnak szavai maró gúnyt és bosszúvágyat, mégis másképp cseng, mint általában.
Azóta pedig, hogy láttam őket együtt, mikor Liam hozta el az iskolába, egyre biztosabb vagyok abban, hogy ez nem egyszerű torzsalkodás közöttük.
- Szóval, mi a mai program? – mivel a szüleim igazán elzárkóztak attól, hogy a saját autómmal furikázzak és Anne-ét elvette az őzikeszemű énekes, így elég korlátozott lehetőségeink akadtak a délután eltöltésére. Ezen pedig az sem segített, hogy az említett fiatalember az iskola bejárata előtt várta barátnőmet.
- Valahogy meg kell szabadulnom tőle – orra alatt morogta, hogy csak én halljam meg.
- Pedig olyan szexi… - hümmögtem párat, mire egy figyelmeztető pillantást kaptam drága barátnőmtől. Láttam, ahogy menekülő út után kutat, hogy elkerülhesse Liamet, de ez a fiúnak is eszében volt, így közvetlen a lépcső aljához parkolt.
- Kellemes délutánt! – a bébiszitter-énekespalánta hangja, akárcsak kinézete, képes volt erotikus gondolatokat varázsolni minden lány fejébe. Még az olyanokéba is mint én, aki valójában mindezek ellenére se lenne képes komolyabban érdeklődni Liam iránt.
- Mit keresel itt? – dörrent rá Anne. Összefontam melleim előtt két karomat és félszeg mosollyal az arcomon az autónak dőltem. Újabb szóváltás sorozat következik kettejük között.
- Megmondtam, hogy jövök – Mr. Payne mosolya hatalmas lett. Egyszerre villantotta meg egész fogsorát.
- Nem megyek veled! – olyan határozottnak és rendíthetetlennek tűnt, hogy még én is elhittem. Holott jól tudtam, ismét a fiú oldalára dől majd a mérleg.
- Komolyan, Anne? – sóhajtott a fiú mosolyogva. – Megint itt tartunk?
- Megmondtam. Hagyj engem békén! – utolsó mondatának szavait nyomatékosítva ejtette ki ajkain. Liam elkapta a karját, majd kitárta az autó ajtaját és legjobb barátnőmet felé tessékelte. Szikrákat szórt közöttük a levegő, melyet én csodálattal figyeltem. Míg haza nem térnek Anne szülei, azon leszek, hogy segítsem őket. Remélhetőleg, ők is hamar észreveszik majd a jeleket.
- Nem szeretem, ha rákényszerítesz a drasztikus módszerekre - Liam felsóhajtott, majd Anne lábai felé indultak meg karjai. Be akarta emelni az autóba, ahogy már korábban is tette a mai nap, de az autója mellé begördülő luxuskocsi mindkettejük – sőt, még az én – figyelmemet is más irányba terelte.
- Mennem kell – torzult arcom furcsa grimaszba. Felállt a szőr a hátamon az egésztől. A suli diákjainak nagy része saját autót vezethet, én mégis abba a családba tartozom, ahol bár van jogosítványom, soha nem fogom használni. Már arra is gondoltam, hogy ez az egész sofőr dolog az én ellenőrzésemre szolgál.
- Veled megyek – amint lehetősége nyílt, barátnőm azonnal kiszakadt bébiszittere karjai közül és mellém lépett. – Claránál leszek, míg énekelgetsz – intett a fiú felé, majd menetirányba fordult.
- Clara – Liam lágyan szólított meg. Felé kaptam a pillantásom, és jól láttam, tekintete kissé aggódó. – A szüleid otthon vannak?
- Az esetek 90%-ban otthon dolgoznak – ujjaimmal macskakörmöket rajzoltam a levegőbe utolsó szavamnál. A szüleim munkája nem éppen egyeztethető össze azzal, amit az átlagos polgári családok neveznek munkának.
- Rendben – bólintott. A fehér, bőrüléses luxusautó felé lépkedtünk. Táskáinkat a csomagtartóba löktük barátnőmmel, majd becsusszantunk a hátsó ülésre. – Megtenné, hogy ötre hazaviszi Anne-t? – meg kell hagyni, Mr. Payne tényleg figyelmes. Bebiztosította védencét még a sofőrnél is.
Geoff, a s családunk sofőrje biccentett egy határozott igent, majd beindította a motort és lassan kitolatott a parkolóból.
- Nem értem, miért nem kedveled – mosolyogva csóváltam meg fejemet.
- Utálom a hülye szabályait. Hogy lehet ennyi idősen olyan fagyos, mint a szüleim? – barátnőm eléggé ki volt bukva, mégis szemében csillogott egy baljós sugallat, ami bosszúvágyát jelentette.
- Minden nevelés kérdése… - Vagy éppen nem. Engem is hasonlóan neveltek a szüleim, mégis titkon legszívesebben fellázadnék az egész hülye életmódjuk ellen. Ez nem a normális emberek világa.
- Nem baj, majd megtanulja, hogy ki is vagyok én – előrehajolt és megkérte Geoffot, hogy egyből Anne-hez menjünk. Elővettem mobiltelefonomat és már kerestem is szüleim telefonszámát, miközben barátnőmre pillantottam.
- Mi a terved? – somolyogva nyomtam rá a tárcsázás gombra.
- Nos… üres a lakásunk… Azt hiszem itt az ideje, hogy ezt kihasználjuk – rám kacsintott én pedig csak megcsóváltam a fejem. Szó, mi szó. Anne lázadási szokásai a legjobbak, és az, ahogyan még az azt követő büntetést is tűri, igazán arra sarkall, hogy példaképemmé nevezzem ki. 

1. rész

 Duzzogva ültem a kanapén. Lábaimat a dohányzóasztalnak támasztottam, karomat pedig összefontam mellkasom előtt.

- Drágám, ne hisztizz! Kérlek, ez annyira gyerekes – mondta anya miközben eltipegett az étkező felé a magassarkújában. Csúnyán néztem utána miközben leperegtek előttem az elmúlt nap eseményei:

Miután a szüleim lerángattak a szobámból, közölték velem, hogy bizonytalan ideig lelépnek. Sokszor történt már ilyen... 2-3 nap, a személyzettel elvagyok és már itthon is vannak. No meg 18 évesen nem hat meg túlzottan pár nap nélkülük.

- Hát akkor kellemes utat, én meg el leszek – morogtam türelmetlenül és visszaindultam a szobámba.

- Ne olyan gyorsan! Holnap kezdődik a tanítás és nem akarom, hogy folytasd a kimaradozásaid! - kiáltott utánam apa.  Visszafordultam: - Azt sem akarom, hogy egyfolytában elkéss és a legfontosabb: Nem akarok balhét!

- És úgy gondolod egyből balhézok ha egyedül hagysz?!

- Kislányom, ne játszd az áldozatot, kérlek! - nézett mélyen szemeimbe - És ne is álmodozz a vendéglistádról! - Basszus! Túl jól ismer... Máris tudta a tervet amit a fejemben forgattam: egy buli.

- Mi lenne ha csak egy kicsit jobban bíznátok bennem? - próbáltam minnél tágabbra nyitni a szemeimet, és bűnbánó képet vágni.

- Édesem, bízunk benned... De ennyire már nem, eljátszottad. De, semmi akadálya, hogy újra elnyerd!

- Hát majd meglátod mikor hazajöttök! Minden szebb lesz, mint új korában! - vigyorodtam el szélesen és összecsaptam tenyereimet.

- Tudom. 

- Látod? Pontosan ez az amiért rám meritek bízni a házat – mosolyom megtelt a diadal édes ízével.

- Nem épp rád – vetette közbe anya halkan kuncogva. Mi? Azt hittem ő majd kiáll mellettem.

- Mi? Ezt meg hogy érted? 

- Őhm... lesz egy ilyen bébiszitter szerűséged... - motyogta, mire hangosan felnevettem. Ez csak valami vicc lehet. Egy pillanat... De akkor ők miért nem nevetnek?

- Na várj... hogy mi van? - komolyodtam el.

- Megkértünk valakit, hogy figyeljen a házra és biztosítson minket arról, hogy nem kerülsz bajba.

- Ugyan már ez baromság! Elmúltam 18 éves, minek valaki aki pesztrál?

- Nem Anne... Nem hagyjuk itt csakúgy a házat... a személyzetet bármire rá tudod venni, ezért kell valaki aki koordinál. Még egy buli és talán a sittre mehetünk érted... Anyádat teljesen leterheled lelkileg - magyaráta apa - A másik... Még egy-két lógás és az iskolából is kirúgnak! Tudod milyen megalázó ez nekem a cégnél?! Egy semmirekellő Reynolds-lány? 

- Héé - pattantam fel - Mi az, hogy semmirekellő? És egyébként is... - majd még percekig veszekedtünk, de hiába sorakoztattam érveket. Semmi. Szüleim kötötték az ebet a karóhoz, és hajthatatlan volt a gyerekcsősz dologgal kapcsolatban. - Nos ezesetben... majd megszabadulok tőle – morogtam magamnak félhangosan. 

- Nem hinném – a francba meghallották! - Elég jó fizetést kap – egymásra vigyorogtak anyával aki valami olyasmit morgott, hogy „mintha szüksége lenne rá” - és nem mellesleg elég határozott ahhoz, hogy bármitől visszatartson. Majd megérted miért pont őt választottuk... Nem mellesleg a pénzt is ő fogja kezelni. Szóval ha pénzre van szükséged, ő az egyetlen ember akitől kérhetsz és ha nem bírsz magaddal, akkor nem kapsz semmit. Ezen felül elveheti a telefonod, a laptopod, az iPodot vagy akármit amit szükségesnek érez. 

MI VAN? Egy tök idegen nagyobb hatalmat gyakorolhatna felettem, mint amit a szüleim bármikor? Na persze... Álmukban!

- Ez most komoly? Rábízzátok a pénzetek, az autóitokat, a lakásotokat sőőőt még a saját lányotokat is egy tök idegenre? 

- Ugyan – kacagott anyu – Ő nem idegen! Majd meglátod! 

- D...de...

- Nincs de! - rázta a fejét apa – Holnap kezd.

- Ezek szerint már holnap mentek? - kérdeztem meglepetten.

- Igen...

Horkantva felrohantam a szobámba. Akárki jön ide, nem lesz aranyélete... erről személyesen gondoskodom.



 Igen. A szüleim 18 éves létemre a sarkamba állítanak egy vadidegent.

- Anne, szeretném ha üdvözölnél valakit! - csilingelte anya közeledve hozzám. Nagyszerű! Itt az ideje megtudni ki lesz az őröm. Ó édesem, fogalmad sincs mibe keveredtél... - Emlékszel Liamre?

Lefagytam. Komolyan egy tinihisztérika főszereplőjét kellett választaniuk? Ennyi erővel maga Robert Pattinson is eljöhetett volna. Vedeltük volna a sört, ő gitározott volna amíg én bulizok... Mesés! Végigmértem Liamet. Ezer jobb – és sajnos rosszabb – dolgom akadt annál, hogy kövessem a tini trendeket de őt és az együttesét még én is jól ismertem. Nem mellesleg valóban volt már alkalmunk találkozni egy-két partin. De be kell valljam azt nem mondhatom, hogy egy trollal akarnak összezárni. Sőt Liam szemei egyenesen gyönyörűek voltak! De ami a legjobban meglepett, hogy édesen mosolygott rám.

- Tehát Liam vállalta el, hogy amíg mi elutazunk itt marad és szemmel tart téged. Apáddal már sokszor találkozott és maximálisan megbízható, hidd el!
Amint kimondta ezeket a szavakat minden szimpátiát elfelejtettem. Arckifejezésem egy grimaszba torkollott, ami nyilvánvalóan őt nem törte le, sőt szélesebben vigyorgott, mint előtte.
Apu törte meg a csendet ahogy bőröndjeiket cipelve ballagott le a lépcsőn.

- Hagy segítsek... - ajánlotta „bébiszitterem”. Idióta... máris be akar nekik nyalni.

Mivel megérkezett a taxi, Liam segített kivinni a bőröndöket és telepakolták vele a csomagtartót. Apa kérlelően rám nézett:

- Kérlek Anne...  Nem akarok semmi feszkót!

- Oké... - mondtam minden beleegyezést a hangomba erőltetve. Hupsz! Talán hazudtam.





Idegesítő kopogásra ébredtem, de megpróbáltam – egy nyögés után – figyelmen kívül hagytam... Sokkal fontosabb dologgal voltam elfoglalva: alvás. Pár kopogás után a tinik kedvence, személyesen Mr. Liam James Payne rontott be szobámba:

- Kelj fel különben el fogsz késni! - húzta szét a függönyöket amin azon nyomban benyomult a fény a szobába. Még egy nyögés után a fejemre húztam a takarómat.

- Az nem nagy ügy... - hazudtam.

- Tényleg? Ébredj! - éreztem ahogy a takaró csúszik le rólam ahogy húzza lefelé, szóval még jobban húztam magamra. Próbáltam... tényleg próbáltam, de ő nyilvánvalóan erősebb volt és egy laza mozdulattal lekapta a selyemhuzatba bújtatott pokrócot rólam.

- Fúúú – kiáltottam és felemelkedtem az ágyban.

- Nem érdekelnek a szeszélyeid szóval öltözz!- mondta miközben visszadobta a takarót az ágyra és elhagyta a szobám.

Mégis mit képzel ki ő?

Még mindig idegesen bemásztam a fürdőszobába, hogy ez zuhannyal némiképp felfrissítsem magam és élvezzem ahogy a cseppecskék szinte lemossák rólam a mérgem. Semmi sem lazít el jobban, mint egy zuhany. Mikor kész lettem törölközőbe csavartam magam, de törölgetés helyett egyszerűen elfeküdve az ágyamon megvártam amíg megszáradok. Kiválasztottam egy egyszerű farmert és felsőt, felkaptam a táskám, a kocsikulcsaim és elindultam lefelé.



- Nincs egy szakadtabb nadrágod? - nevetett Liam amint leértem a nappaliba.

- Tudod, ezek direkt vannak rajta – dugtam be az ujjam az egyik „ipari-szakadáson” és teljesen tisztában voltam vele, hogy csak idegesíteni akar. Mintha erre szerződtették volna le. De nem fogom hagyni, hogy győzzön. Nem, Mr. Payne. Ma nem.

- Legyél itthon délután 3-ra – nyitotta ki nekem a bejárati ajtót és a kezembe nyomott egy almát egy széles mosoly kíséretében. Mintha most mennék elsőbe...

- Idióta – forgattam meg a szemem miközben hátam mögé hajítottam az almát ami nagyot koppanva szétloccsant a padlón.

- Ezt hallottam – válaszolta miközben felszedte az almadarabokat.

- Leszarom – nevettem és alig vártam, hogy elhajthassak a suli felé. Ez a srác tudja mivel idegesítsen.



- Na hogy ment? - kérdezte Clara mosolyogva miközben átkarolt. Olyan kecsesen mozgott, mint egy balerina.

- Miss Reynolds! Öltözzön át most azonnal vagy menjen haza! – kiabálta az igazgatónő. Összenevettünk barátnőmmel és, mint minden reggel a mosdó felé indultunk, hogy belebújjak az egyenruhámba.

- Szörnyen! - csaptam be magam mögött a WC ajtót.

- Milyen? Mesélj!- könyörgött – Öreg? Gyökér?

- Nem és nem – feleltem és igyekeztem belebújni a harisnyanadrágba. Párat ugráltam, hogy napközben majd ne csúszkáljon és a rakott szoknyára meredtem. Utáltam a magánsulit!

- Akkor?

- Annyira nem rossz...  - kezdtem és lehúzogattam az ingemet. Kimentem Clarahoz és elkezdtem megkötni a nyakkendőmet. - Hátulról semmikép... elég jó a feneke -haraptam alsó ajkamban mire barátnőm rosszallóan megcsóválta a fejét. - Amúgy tuti ismered... A One Directionben énekel... Liam.

- A felnyírt hajú, barna szemekkel? - Claraval nem hatott meg minket a hírességek világa. Nem egyet személyesen ismertünk és a legtöbbel szinte havi 1-szer biztos alkalmunk lett volna találkozni. Bólintottam. - És akkor mi a problémád? Ő  teljesen jól néz ki! - na, igen. Ha az embert szörnyen sznob és beképzelt srácok vesznek körül, akik olyan nyálasak, hogy sétálás helyett inkább folynak az utcán... Nos igen, minden jó pasit meg kell becsülnünk. Talán ez az oka amiért hülyét kapok ettől az élettől. Persze, nem azt mondom, hogy kicseszés ha az embernek több pénze van az átlagnál... Nem. Őszintén szólva szeretek apuci kicsi lánya lenni. De nem a villásreggelik és tea délutánok selyembörtönében.

- Egy komplett idióta – feleltem tükörképemet bámulva miközben bekentem a szám némi szájfénnyel és odanyújtottam Claranak a kis tubust.

- Miért? -  szájfényezés helyett leengedte kezét és kétségbeesetten meredt rám: - Jézusom, Anne ugye nem csinált veled semmit?!

- Jaj, dehogy is – nevettem. Ő sóhajtott és folytatta a sminkelést – Nem csinált semmit... Egyszerűen csak nem csípem... Arrogáns és...

- Okéé, értem. Olyan, mint a többi gazdag. És akkor most mit fogsz kezdeni magaddal kedvesem? - vette elő a legflancosabb beszédstílust lassan pislogva. Összenevettünk.

- Hát... Valahogy el kell űznöm.